Hajnal van.
A földön ülök, s csak fáradt szuszogásod és az autók zaja miatt tudom, hogy még hallok…
Csak a cigaretta parazsa világítja meg arcomat, csak a füst az, ami ébren tart…
Mikor történt, hogy elvesztettelek?
Ezen töprengek, miközben még hallom fülemben a „Szeretlek”-et amit csak néhány perce sújtottál rám.
Csak ülök.
Hidegfronttól fájó fejem, vesém, fáradtságtól leragadó szemem se döntenek úgy, hogy jobb lenne aludni.
Mi lenne jó?
Ha felébrednél magadtól, és átölelnél, és „szeretlek” nélkül szeretnél… testeddel. Ha a tűz, ami itt parázslik is hideg jéggolyóvá válna, mert te átölelsz.
Ébredj!
Mondom magamnak. Oltsd el az egyetlen fényt adó tüzet, és merülj álomba. Talán a holnap. Holnap majd… jó lesz, és nem csak 7 percig égek majd ujjaim közt…
cosita
